Írások

Az anyanyelv az én életemben

Anyanyelvi Pályázat

Az anyanyelv az én életemben

„Sárkány paripán vágtattam, 
gyémánt madarat mosdattam, 
göncöl szekeret kergettem,
Holdfény hajú lányt elvettem.”
(Weöres Sándor- Kodály Zoltán: Sárkány-paripa)

Írta és a selyemkép illusztrációt készítette: 
Kovács Judit


AZ ANYANYELV AZ ÉN ÉLETEMBEN

Gyermekszemmel: a kezdet kezdetén

Harminc évvel ezelőttig, azaz három éves koromig csak mélázva néztem a körülöttem forgó világot, majd beazonosítottam a legfontosabb szavakat: ”ana” és „Püpeményt kéjek!!!”
Majd négy évesen kissé szótlanná váltam, mikor a folytonosan fejemre mászó egy évvel idősebb nagytestvérem mellé született egy kistestvérem is. Tisztán, mindenféle selypegés nélkül tettem fel a kérdést a mózeskosaras csomag érkezésének második napján: „Mikor viszitek vissza?”.
Aztán egy időre bent szakadt a szó, helyette óriási szemeket meresztve virrasztottam éjszakákon át, és az sem hatott meg, hogy felvilágosult szüleim pszichológushoz vittek. Ekkor 1978-at írtunk, a szakértő első kérdésére felálltam, megfordítottam a kisszéket, amin ültem, és hátamat mutatva helyezkedtem vissza a székre. Nagyon vigyáztam, hogy egy szó se hagyja el a számat. Még véletlenül sem. Nem volt mit tenni a szavak nem segítettek. Legalábbis ott és akkor nem.
Ami idővel megnyugtatott, az mégiscsak anyukám altatódalai voltak. Ez nyújtotta idővel az érzelmi biztonságot egy nagycsalád forgatagában és a világ zajában. Az első maradandó emlékek, melyek azóta is kísérnek, egy hangulatot idéznek. Dalok és dünnyögők, az anyanyelv varázslattal bíró nagykövetei, melyek a legapróbb emberpalántákhoz érkeznek. Belopják életünkbe a jót, a derűt, a nyugalmat. Ki ne tudná, hogy az éneklés és mondókázás önmagukban is feszültségoldó hatásúak, arról nem is beszélve, hogy anyanyelvünk alapjai és egyben zenei anyanyelvünk alapkövei is ezekben rejtőznek. A kezdetektől körülölelnek minket. Még nem is értjük, de az érzelmi világunkra már hatnak. A csöpp gyermek még csak bontogatja a szavak értelmét, de az anyanyelv intonációja, ritmusa, játékossága már mind érzékelhető a legkisebbek számára is.

Mondd ki szépen!

Nagycsoportos óvodás voltam, amikor szüleim logopédushoz vittek hetente, hogy az „r” hangom megszülethessen. Szüleim mindezt az 1970-es évek végén egy vidéki városban tették, ezzel is alátámasztva azt, hogy a szép beszéd elsajátítása elhatározás kérdése, nincs anyagi és egyéb vonatkozása. Nem emlékszem a logopédus nevére, ahova bátyámmal jártunk, de arra emlékszem, hogy érdekes volt és szerettünk hozzá menni. Ma is előttem, van egy színes kis ház képe, aminek az ablakából gyerekek kukucskálnak: Pirike, Marika…
A nyelvem le volt nőve így kilátásba helyeztek egy orvosi beavatkozást, amire nem került sor, mert egyik nap a szomszéd fiúnál játszottam és véletlenül egy vonalzóval felszakította a kellő helyen a nyelvemet. Senki sem emlékszik, hogy történhetett. Bizonyára fogorvososat játszottunk, és az első ijedtség után mindenki örült, hogy orvosra már nem is lesz szükség.
Az „r” hang megérkezett, a szavak szárnyán mégsem tudtam messzire repülni kisiskoláskoromban sem. Nehezen bontakoztam ki, és a nyelvvel is küszködtem jó darabig. Az általános iskola első osztályában nagyot koppantott gyűrűs ujjával fejem búbjára a tanító néni, amikor rosszul olvastam össze a szavakat. Harmadikban az angol tanár pedig közölte fogadóórán az édesanyámmal, hogy soha egy idegen nyelven sem fogok tudni megtanulni. Szüleim ezt természetesen nem hitték el. Érdekes, hogy első diplomám az ómen ellenére éppen angol nyelvtanári képesítés, a kijelentésre pár tíz évvel.

Szárnypróbálgatások

Ne menjünk ennyire előre, mert első tíz évemben igencsak megszeppent voltam, mely néha átcsapott idétlenül kacagó és hangoskodó megnyilvánulásokba. A legtöbbet talán még ekkor is csak tágra nyílt szemeimmel kommunikáltam, hol forgattam őket, hol merengtem velük, hol pedig nevettek őrületesen, ez utóbbi csak barátok közt és családban, az iskolában inkább csak fürkésző és lefagyós tekintettel üzengettem környezetemnek. Kilenc évesen először és utoljára életemben verseket írtam, melyeket bátyám - apukám írógépén- papírra gépelt. Az azóta megsárgult papírt testvérem keltezte is: Miskolc, 1983 november 18.:

Leszállt az éj

Leszállt az éj a csillagok közé,
Sötét a ház az utcákon nincs fény,
Csak a ház ablaka fénylik kifelé.
Leszállt az éj a csillagok közé,
Az autó is meredten áll,
A patak is szundikál,
Sötét az éj leszállt a csillagok közé.

Vagy:

Volt nekem egy papucsom
Karácsonyra kaptam,
Jaj de nagyon szerettem
Mindig kipucoltam,
Egyszer télen abban jártam bele is fagyott a lábam.

Na, ezzel sikerült magamra hívni a figyelmet testvéreim koszorújában ideig-óráig. Az öcsémnek könnyű volt ő volt a legkisebb, a bátyám meg a legidősebb, privilégiumokkal, én viszont kénytelen voltam időről-időre kitalálni és feltalálni magamat.

Színpadra fel!

Aztán egy iskolaváltás felcsalogatott a szavak színpadára. Budapestre költöztünk. Hirtelenjében egy jó hangulatú iskola színjátszószakkörében találtam magam. Emlékezetes volt, amikor egy március 15-ei előadáson csak fiúk játszottak az ünnepi előadásban, én voltam az egyedüli lány, aki szerepelhetett, mint mesélő. Aprón és cingáron kiálltam a színpad sarkára és bezengtem az egész dísztermet, a szüleim nem akartak hinni a fülüknek, hogy saját lányuk az, aki szaval, mesél és felvezeti a márciusi ifjakat.

Ekkor magam is megéreztem, hogy a nyelv hatalom, a nyelv szép tud lenni, szépít és hat.
Valami elkezdődött, osztályfőnököm magyar tanár volt, és egyben a színjátszószakkör és az önképzőkör vezetője. A színjátszó kör nem abból állt, hogy ünnepekre készültünk, mint a mai legtöbb iskolában, hanem sokkal többről. Igazi drámajáték tevékenység folyt. Rengeteg helyzetgyakorlattal, közös játékkal, humorral. Ekkor derült ki, hogy valamihez tehetségem van. Hogy mihez? Én tudtam a legjobban fadeszkát játszani. Kifeszítettem magam hasizomból mozdulatlanra és úgy pakoltak egyik helyről a másikra az egyik játékban. Óriási volt a siker. Az önfeledt órák eredménye az lett, hogy a többi tantárgyból is jó tanulóvá váltam az első négy év kudarcai után.

Ebben az iskolában a gyerekekbe vetett bizalmat harapni lehetett és ez meghozta gyümölcsét. Itt a tanárok tegeződtek a diákokkal. Sose élt ezzel vissza senki, sőt a tanárok tekintélyét még növelte is, meg akartunk felelni nekik, hiszen közvetlenségükkel szinte pótszüleinkké váltak. Ez nagyon jó volt, hiszen egy iskolás gyerek napi nyolc órát tölt otthonától és szüleitől távol. Nagy kincs, ha az iskola is családias légkört tud teremteni, ez a tanulás melegágya is egyben. Azóta is néha eszembe jut, hogy az angol nyelvben nincs magázódás, sokkal könnyebben kommunikálnék az idősebb korosztállyal, ha nem kéne magázódni. Nehéz magázódva közel kerülni egy másik emberhez, legalábbis én így érzem.

Osztályfőnököm küldött el nyolcadik osztály végén egy válogatásra, ahol eldöntötték, hogy ki legyen az a tíz magyar diák, aki a Bécsi Nemzetközi Gyermek Színjátszó Fesztiválon hazánkat képviseli. Bekerültem! Nagy élmény volt, amikor Bécsben a bemutatkozó esten a Felszállott a páva című dalt énekeltük a gyermek közönségnek, akik közül sokan addig nem tudták, hogy létezik Magyarország. Jól jött az angol nyelvtudás, de sokszor szavak nélkül is megértettük egymást. Az árnyékszínház csoportban tevékenykedhettem egy hétig.

Később a gimnáziumban is jó magyar tanárunk volt, egy költőnő személyében. Angol tanárunk is nagy egyéniség volt, szigorú, de jó humorú, jellegzetes hangleejtéssel, kisugárzással.
Részben neki köszönhetem, hogy angol szakot végeztem az ELTE-n. Nekem sose jött könnyen a nyelvtudás, sokat magoltam a szavakat, BKV-n mindig nyitva volt a szótárfüzetem. Szorgalmam segített, és egyszer csak észrevettem, hogy például a mondatszintakszis tantárgyból én vagyok a legjobb. Próbáltam a nyelvtan alapos elsajátításával ellensúlyozni nem anyanyelvi szintű kiejtésemet. Ekkor már sokat olvastam, ahhoz képest, hogy az általános iskola első nyolc évét végigjátszottam, egy percre sem ültem ezért könyvvel a kezemben. Kitalált meséket báboztunk a nagyfotel mögül szüleink, nagyszüleink örömére, saját készítésű bábokkal.
Az egyetemen a drámapedagógiai képzés keretében is találkozhattam pár kiváló tanárral. Egyiküknek ma is emlékszem megnyugtató és erőt adó hangjára, előadásmódjára és egy mondatára:”Ha valami megtetszik nektek, az előadásból legyen az egy dal, egy vers, egy gondolat, tegyétek be a batyutokba.” Én azóta is tömködöm a batyumat jártamban keltemben, most már a munkám miatt tudatosan is.

Felnőtt szemmel, anyaszemmel, gyermekeim szemével

Apukám újságíró volt, anyukám tanár. Az anyanyelv mindkettejük számára munkaeszköz. Nagyapám is újságíró volt, mesekönyvet írt, és a családi legendárium őrzi azt a reklámszöveget, amit egy pályázatra küldött be sikeresen: Korzó cipővel, Korzó cipőben jól jár. Játszott a nyelvvel, amikor csak tehette. Nagymamám pedig több ezer kötetes könyvtárat gyűjtött otthonukba. Az irodalom valahogy mégsem volt az én asztalom, láttam, ahogy bátyám tizenéves korára már a fél ifjúsági világirodalmat elolvasta, száz oldalakat pötyögött az írógépen a rómaiakról tizennégy évesen. Gimnáziumi évek alatt pedig verselt, idézett és a mindennapokba is belopott pár szófordulatot, amivel hol szórakoztatott, hol idegesített „ Te tehén szemű Héra, mily szó szökkent ki fogad kerítésén?”

És akkor itt vagyok én, aki a tanulmányok és egy idő után kifejlődött jó kommunikációs készségem ellenére, keverek bizonyos kifejezéseket. Szólások elejét és végét keresztbe és kasul mondom néha. Ha fáradt vagyok, szinte gondolatolvasóvá kell válniuk a körülöttem élőknek, hogy megértsenek. Amikor viszont harmincon túl egy étterem asztalát díszítő orchideára nézve felkiáltottam a gyerekeim felé fordulva:
„Nézzétek milyen szép kaméleon!”, akkor majdnem azt hittem, hogy ez valami betegség. Csak majdnem mert, éppen akkor olvastam újra Brunella Gasperini háromgyermekes olasz anyuka és írónő kötetét, ahol egy külön fejezet szól hasonló nyelvi bravúrjairól, melyek az ő mindennapjait is szinesítették. A háromgyerekes családanya, a dolgozó nő és a bohóc szerepet, ha vegyítjük, akkor a minimum az, hogy nyelvi buktatókkal számolhatunk olykor az odaégetett fazék mellett. Ezért vesztem el én is sűrűn a fonalat. Most is elvesztettem, hiszen már a gyerekeimet említem. Na, jó ugorjunk egyet vissza, illetve előre.

Pumukli, az utódok, nyelvi felcsillanások és csapdák

Komoly udvarlóim sorában megérkezett a harmadik, mint a mesében. Pumukli becenevéhez illően írtam is neki egy szerelmes levelet, ami nem is igazi volt, mert csak P betűvel kezdődő szavak voltak benne, értelmesen, viccesen felsorakoztatva, tán még rímelt is, kár hogy már nem találjuk. Csak három szóra emlékszem: Páratlan pillanatok peregnek…
Huszonkét évesen esküdtem örök hűséget „Pumuklinak”. Huszonhárom és fél évesen megszületett első fiúnk. Volt, hogy szoptatás alatt is énekeltem, az első napokban nem jutott más eszembe, mint a Kossuth Lajos azt üzente ének sorai, magam sem tudom miért, azóta sem jöttem rá, de elnevetem magam, ha ez eszembe jut. Kicsit abszurd, nem?
A második télen fiúnk felcsillantotta anyanyelvét és az anyán, apán kívül az első két szava mézeskalács és kindertojás voltak. Előbbit együtt sütöttük a karácsonyi ünnepekre, utóbbit pedig a Mikulás hozta. Ezt a két szót hajtogatta egész télen. Aztán megszületett a lányunk, aki három évesen a közel helyett, távolt mondott, cserélte az ellentétpárokat, mindezt nyolc hanghibával. Egy göndör gyapjas hajú tünemény volt. A hang és szóhibák ellenére, ahogy nőtt, néha költőien fejezte ki magát: „Nézd anya, a bokor alól egy ping-pong labda mosolyint.” Vagy amikor kapott egy szalmakalapot és megörült neki azt kérdezte: „Ez a kalap akkor is még az enyém lesz, amikor a rózsák már elhervadnak?”. Persze járt az óvodában logopédiára és diszlexia gyanús volt a sok hanghiba miatt. Emlékszem milyen rossz érzés volt, mikor kinyitottam a logopédia füzetét és benne volt számos olyan mondóka és rigmus, amiket kiskorától fogva mondtam, énekeltem neki. Szinte személyes sértésnek vettem és mégiscsak magamat hibáztattam, hogy talán mégsem mondókáztam vele eleget, hogy most újra kell kezdeni a kályhától mindent?
Megkönnyebbülésünkre mire iskolába ment, minden hangja a helyén volt és azóta is kiváló mind olvasásból, mind pedig írásból. Amikor a lányom négy éves volt, akkor született meg legkisebb fiúgyermekünk.
Újból felköthettem a gatyámat, mert két éves koráig nem szólalt meg. Én ekkor már nagyon érdeklődtem a beszédfejlődés rejtelmei iránt, és amikor a nagyok óvodájában megpillantottam a kerületi nevelési tanácsadó kiírását, hogy beszédindító csoport indul, már tárcsáztam is.

Beszédindítás felsőfokon

Sok tapasztalatra tettem itt szert, melyet későbbi munkám során is hasznosítani tudtam. 
Mi azért mentünk, mert egyrészt kellemes időtöltésnek gondoltam, másrészt akkor már megérett bennem a felismerés, hogy mi a különbség egy beszélő két éves és egy nem beszélő két éves között. A beszélő csak akkor sír, ha valamit nagyon nem akar, a nem beszélő pedig akkor is, ha valamit akar, de nem értem meg, hogy mit. Szóval a gyermekem többet sírt, mint kellene, és ez engem teljesen lefárasztott, ezért úgy gondoltam nem árt, ha rásegítünk az önkifejezés nyelvi formájára.
Többször eszembe jutott fiammal egyidős kis barátnőnk, aki ekkor már nemcsak beszélt, hanem énekelt és szavalt. Egyik reggel felugrottak. Kilenc órakor álltam a tűzhely fölött, hogy valami ehetőt kotyvasszak, mindezt úgy, hogy két éves csemetém épp megint akart vagy nem akart valamit és ezért nyüszítve a jobb csípőmön ült. Kezemben fakanál. Beléptek az ajtón, és még beljebb sem jöttek, amikor hallom az ajtóból barátnőm csilingelve gügyögő hangját „Csillagom, gyere, elénekeljük a cini-cini muzsikát?”-és látom, hogy a tündér kislányát hónaljánál fogva táncoltatja, dülöngélteti jobbra-balra, és önfeledten énekelnek, mulatnak.
Én meg csak küszködtem az ennyimmel, és hiába tudtam, hogy pár éven belül ő is beszélni fog és énekelni, engem ott és akkor idegesített a dolog. Függetlenül attól, hogy azóta is kedves barátaink akkor gondolatban rájuk csaptam az ajtót. Bizony a gyerekek az anyanyelv birtoklásával az egész világot magukhoz tudják ölelni, akinél egy ideig ez nem adatik meg, az csak az anyukáját öleli szeretve aztán meg már szorongva, ha nem tud nyelvileg tovább lépni.

Pszichológus és logopédus páros vezette a pár fős csoportot, ahol kettőtől négy éves korú gyermekek voltak. Itt ismerhettem meg egy csuda intelligens, bájos downkóros kislányt, akit rajongva szerető anyukája hordott a heti játszóórára. Tavaszig jártunk ide és nagyon jókat nevettünk a foglalkozásvezetőkkel fiam arckifejezésein, mimikáin. Rettenetesen élvezte, hogy itt mindannyian körülötte ugrálunk, bábokkal, tornaeszközökkel, mikor mivel. Aztán az egyik szülőcsoport találkozón boldogan közölhettem a csoportvezetőkkel, hogy gyermekem az anya-apán és az igenen kívül, amit nemként is használt tagadó hanglejtésben kiejtve, mondatokat is mond. Lelkesen ecseteltem, hogy vacsoránál kipattant az etetőszékből, és miközben odament a bátyához, aki valamiért kinevette, azt kiáltotta mérgelődve ” Most leköplek!”. Na, erre meg a fiatal, akkor még gyermektelen pszichológus elborzadva megkérdezte, hogy ez hogy lehet, kitől látott, halott már ilyet? Alig tudtam visszatartani a nevetésem. A három gyermekes anyukák magabiztosságával válaszoltam: „Ó hát most ilyen nyálkísérletezős korszaka van, az emeletről a csigalépcsőre szokott kísérletezni, meg ha függőfolyosón járunk. Ezt a nagytestvérei köpéssel azonosítják, nyilván halotta már tőlük vagy máshonnan ezt a kifejezést. Persze igazam volt, nem fújtuk fel a „köpős korszakot” így egy hónap alatt le is csengett. De lényeg a lényeg immár legkisebb fiam is szavakba tudta önteni gondolatait. Gondolatából márpedig neki azóta is sok van. Szóval gyűjthettük akkor már az ő aranyköpéseit is. Például, amikor kicsomagolta a szalvétából a kiflis szendvicset „Nem fázik a kifli, kiveszem a szalvétából”. Vagy amikor öt évesen szeretett volna kimenni a lépcsőházba, két szomszédgyerekhez csatlakozni a folyosó felmosásában, felvette a cipőjét a pulóverét, majd megtorpant és azt mondta lesütött szemmel „Várjál anya, a bátorságomat még nem vettem fel! Nem is értettem elsőre, mert halkan mondta: Mi a baj?- Nem vettem föl a bátorságot!- Ja, értem akkor azt még vedd föl, nézd csak itt a felmosófád, menj, mert már várnak!”

Óvodásként szépen fejezi ki magát, és legkisebb gyermekként mindig pontosan meg tudja fogalmazni, mit szeretne és mit nem. R betűje még neki sincs, úgy látszik ez családban, marad. Két hete jár az óvodában logopédushoz emiatt és ő ettől a világ legboldogabb nagycsoportosa. Végre neki is van hivatalos füzete, mint a nagyoknak az iskolában, hetykén vonul vele egyedül az intézetben az óvodai csoportból egészen az irodán keresztül. Büszkén meséli, hogy ilyenkor mindenkinek külön köszön (máskor csak a saját óvó nénijének és csoporttársainak). 
A minap jelentőségteljesen jelentette ki, hogy ő most már minden nap tornáztatja a nyelvét, és szeretne „gyufázni”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nekünk hétköznap este, „amikor rengeteg időnk van és semmi tennivalónk”, akkor meg kell neki gyújtani gyertyákat és különböző hangokat ejtve, kell elfújnia a füzetében lévő utasítások szerint. Jó móka, de még így is örülhetek, hogy ezzel a gyermekek nyelvi fejlesztésének egy meghatározó szakasza végleg lezárul. Ezt a kis gyertyagyújtogatást még szívesen megteszem.

A mesék, mesekönyvek és altatódalok még kísérnek minket és járják klasszikus örök körforgásukat, egy-egy új kötettel, dallal színesítve. Ezt mi felnőttek legalább annyira élvezzük, mint ők. A nagyok pedig már maguk is rendszeresen olvasnak.

Kincskeresés az almafa alatt

Egyik szép emlékem egy hosszú nyári napot idéz. Reggel leemeltük a polcról a Kincskereső Kisködmönt és elkezdtem felolvasni, az első két oldalnál háromszor fakadtam sírva, pedig rémlett a történet még iskolás koromból (valahogy kötelező olvasmányként egyáltalán nem hagyott nyomott bennem), de az anyákat másként érinti ugyanaz a szó, ugyanaz a történet, mint egy gyermeket. Gyerekeim úgy meglepődtek, hogy követelték, hogy folytassam a felolvasást. Így történt, hogy aztán kiültünk a könyvvel a telkünkön az almafa alá és el sem mozdultunk onnan egész nap, csak az ebéd erejéig. Aznap nem mentünk se a strandra, se biciklizni, csak ülve aztán heverve hallgatták a felolvasást. Ránk sötétedett, így bementünk a házba és az ágyuk mellett fejeztem be az utolsó sorok felolvasását egészen későn. Azóta is kiráz a hideg, ha erre gondolok, olyan különleges nap volt. Felnőtt barátaimnak szoktam mondogatni, hogy olvassák újra, bár lehet, hogy nekik már ifjú korukban leesett a tantusz, hogy micsoda nagyszerű olvasmány is ez valójában, nemcsak anyanyelvi, szellemi kincs.

Mese, mint útitárs

Első gyermekemmel az volt a szokásunk, hogy az óvodába vezető úton meséltem neki, illetve nekik, hiszen két évvel fiatalabb kishúga is kísérte őt nap mint nap. Így sosem volt nagy gond az indulással, ha nem is az óvoda, de a mese miatt várta, hogy kilépjünk a kapun. Úgy alakítottam mindig az eseményszálakat, hogy mire odaérünk, vége legyen a mesének. Nem volt nehéz dolgom, mert kétféle mesét szőttünk mindig. Meg volt a kerettörténet, csak a közepét kellett aznap kitalálnom. Szellemi lustaságomból születtek ezek a sablonos mesék, de meglepő módon éppen ezért szerették nagyon a gyermekeim. Előre kérték, hogy a Kapirgáló Kiskakas legyen vagy, a Színes Törpe. A kisgyermekeknek fontos az ismétlődés, a kiszámíthatóság. Biztonságot ad és ugyanúgy elvarázsolja őket, mint a mesében  egy új fordulat, szereplő vagy váratlan csattanó.

A Kapirgáló Kiskakas mindig ugyanúgy kezdődött, és ahogy végigmondtam közben volt időm kitalálni, hogy mit találjon aznap a szemétdombon. „Volt egyszer egy kiskakas, aki nagyon szeretett kapirgálni, kapirgált ha fújt a szél, kapirgált ha sütött a nap, kapirgált ha esett a hó………Kapirgált hajnalban, délelőtt, délben…………Ma reggel, ahogy kint kapirgált a szemétdombon talált egy picike fénylő nyeles valamit…..” Sose tudta mit talált, de arra jött az erdei állatok közül valamelyik, vele találták ki, hogy mi az, és mire használható. A végén a kiskakas mindig behívta az erdei vendéget a házába, és a talált tárgyat rendeltetésszerűen, vagy saját elképzelésük szerint helyre tették, használták. Év végére a Kiskakas háza igencsak tele volt már mindenféle kinccsel.

A Színes Törpe, mindig egy hosszú felsorolással kezdődött: „Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy Piros Törpe, piros volt a sapkája, piros volt a bögréje, a hegy amin lakott………..Ez a piros törpe egyszer mikor lesétált a hegyről……..” 
Egyszerű dolgok történtek vele és a mese vége is mindig ugyanaz volt, hogy hazament a piros házába, befeküdt a piros ágyacskájába……stb.
Egy idő után a gyerekek rendelték meg, hogy milyen színű legyen a törpe. Év végén a kishúg is megszólalt: „pijos sipkás töjpe legyen”.

Ujjkiszámoló, mint varázsszer

Harmadik gyermekünk nem kedvelte a körömvágást. Ilyenkor bevált, hogy hüvelykujjam almafa- kiszámolóval kedvet kapott hozzá. Egyik nap, kialvatlanság miatt szinte visított ellenállva a pár perces műveletnek. Jöttem a Hüvelykujjam almafával, de visított tovább, mígnem kicsit magához térve azt kiabálta:” inkább legyen az, hogy beleesett a kútba, anya esett bele, apa kihúzta, Bálint (bátyja) hazavitte, Juli (nővére) lefektette és én fogom felébreszteni!”. Ez kiskora óta egy kedvelt ujjkiszámolónk volt. Ez beléesett a kútba (hüvelykujj), ez kihúzta (mutatóujj), ez hazavitte (középsőujj), ez lefektette (gyűrűsujj), ez a kis hamis felébresztette (kisujj szorongatása és csiklandozás a végén). Na azért megkaptam, én estem bele a kútba és vigyorgott hozzá nagyon, hát még mikor a mondóka végén felébresztett huncutul (tiszta pszichológia). Nevettünk, és a felhők elúsztak a fejünk fölül.

Verses menetelés

Másik alkalommal az utcán próbáltam sietni vele, hogy odaérjünk egy megbeszélt időpontra. Érezte, hogy rohanok és óvoda után fáradt volt, nem fűlött a foga a nagy igyekezethez. Megtorpant folyton, majd lecövekelt és kijelentette, hogy nem tud tovább menni. Nagy volt és nehéz már ahhoz, hogy felkapjam és továbbsiessek vele. Végül Illyés Gyula mozdony című verse jött segítségemre, melyet ölbeli játékként (kéz és lábmozgatással) sokat játszottunk, mikor még kisebb volt. „Mozdonyok vagyunk? Nagy a súly rajtunk, mozdulni sem bírunk?, figyelj, csak akkor nagyon lassan megyünk: S-sz, beh 
sok súly! Meg se mozdul! Friss szenet, ha bekapok: messze, messze szaladok, szaladok...” Így a lelassulás után szaladtunk, mint a nyúl, aztán lassultunk, és futottunk újra amíg tetszett neki. Kizökkentünk a kezdődő konfliktusból és már sétáltunk is tovább nagy egyetértésben.

Érzelmi szabadság

Az anyanyelv és az olvasás szabadságot is ad, érzelmi szabadságot. Erre akkor figyeltem fel, amikor a János vitézt kezdtem olvasni esténként a nagyfiamnak. Ezzel volt egy kis probléma, a lányom, aki két évvel fiatalabb nagyon ijedten hallgatta, és amikor a török vérétől megfestett patak jött úgy gondoltam, hogy esti meseként inkább mást olvasunk, mert ez még így ilyen felállásban korai. Nagyfiam, ahogy megtanult olvasni a Robinson Crusoe-n, amin hosszú hónapokon keresztül betűről betűre rágta át magát teljes elszántsággal (mindezt, azért mert a férjem elkottyintotta, hogy neki az nagyon tetszett, csak azt felejtette el, hogy nem hét évesen olvasta valószínűleg, hanem később), második olvasmányként a János Vitézt emelte le a polcról és olvasta ki pár nap alatt. Az ő fantáziáját nagyon izgatta az a vérfoltos patak, ahol a kötet olvasása félbe maradt. 
Végre úgy tudott kardforgatásba, lövöldözésbe, üldöztetésbe belemerülni, hogy nem volt következménye, és nem folyt valós vér sem. A gyermekeknek az olvasás nagyon jó érzelmi szelep is egyben.

Szépséghibák

A sok olvasás, és magunk művelése mellett, mégsem állíthatom, hogy mindig és minden helyzetben szép magyar szóval vesszük körbe gyermekeinket, sőt. Egyéniségünk egyik fele persze ezt diktálja, de ott van a laza, az önirónikus, a szleng és a robbanékony oldalunk is. Például, ha megégetem a kezem, akkor nyomdafestéket nem tűrőt kiáltok, és valahogy rögtön úgy érzem, hogy kevésbé fáj. Úgy vagyok vele, hogy a szándék a fontos. Amikor kicsik voltak a gyerekek kitaláltunk sok szinonimát káromkodás helyett. „Azt a csacska macska bajszát, a manóba, rézangyalát neki, kutya meg a macska.” De eget rengető nem várt pillanatokban csak előjön az ösztön én. Néha lelkiismeret furdalásom volt emiatt egészen addig, amíg meg nem ismertem Mariska nénit Velencén a sarki parasztházban. Nyolcvan év fölött is biciklivel járt vasárnapi misére, kilencven évesen pedig még mindig földet művelt, állatot tenyésztett. Nagyon szépen beszélt, úgy ahogy közülünk már nem sokan. Humora is remek volt, bár sokszor kíméletlen. Mindig mikor évről évre meglátta nyaraló gyermekeimet, odakurjantotta „Megnőnek a gyerekek, ha pad alá teszik is őket!”. Egyszerűen, tömören és szépen fogalmazott. Viszont ha nem esett elég eső és szikkadt volt a sóskaföld olyanokat mondott, akár a gyerekek előtt is, hogy majd ránk szakadt az ég. Lehet, hogy ettől is élt olyan sokáig, elfojtások nélkül élt és beszélt.

Az anyanyelv boldogít

Az anyanyelv régi- új oldalával az ölbeli játékok, mondókák, dalok és mesék koszorújával köthettem felnőtt fejjel barátságot miután gyermekkori nyelvi emlékeim már éppen elhalványulóban voltak.
Nem volt kérdéses számomra, hogy amikor a legkisebb gyermekem is óvodás lett mivel foglalkozzak. Annyi örömet szereztek nekünk anyanyelvünk ékességei: ölbeli játéktárunk, dalkincsünk, magyar mesehőseink, és annyi nehézségen és kínos helyzeten segítettek át, hogy tovább kell adjam. Így történt, hogy jó pár évvel ezelőtt betettem sajátkészítésű Mazsola és Manócska bábfiguráit egy fonott kosárba, hátamra akasztottam a gitárt és megannyi mondókával, verssel és énekkel a fejemben lesétáltam a legközelebbi művelődési házba.
Baba-mama programjaimon azóta is szépirodalmi alkotások, népköltések, igényes zenei alkotások, népdalok bevonásával születik meg a játék öröme.
Anyanyelvünkre építve, a drámapedagógiai szemléletmód, az érzelmi és művészeti nevelés fontosságát próbálom szem előtt tartani.
Apró, de fontos dolgokról van szó, melyet nem lehet elég korán elkezdeni.
Nap mint nap páratlan pillanatoknak lehetek tanúi például, amikor művészi meseházas selyemtakarót lengetünk a gyermekek feje fölött szelet idézve, miközben az anyukákkal Weöres Sándor Kis versek a szélről sorait ízlelgetjük.

Otthon este az ágyszélén pedig oly sokszor énekelem:

Sárkány-paripán vágtattam,
Gyémánt-madarat mosdattam,
Göncöl-szekeret kergettem, 
Holdfényhajú lányt elvettem.
 (Weöres–Kodály)

Amikor az ember fáradt, és már semmi sem jut az eszébe, bár lenne mondanivaló, megfogalmazni mégis képtelen, de a gyermek még mindig vár valamire, akkor hívjuk a sárkányparipát.
Ez csak nekünk tud szépen szólni, anyanyelvünkön. Ez a miénk, ebben benne van a határtalan lehetőség, ami nap mint nap vár minket, mikor felkel a nap.
Hiszen „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor: A teljesség felé művéből).

Hiszem, és látom, hogy az anyanyelv boldogít!

Kovács Judit drámapedagógus,
Mazsola Játszó és Manócska Muzsika és Kerekítő foglalkozásvezető, www.mazsolajatszo.hu, www.kerekito.hu

Eddigi látogatók

1186833

Copyright © 2009-2017 Kerekítő
Ölbeli játékok és mondókák - Baba-mama foglalkozás.
Minden jog fenntartva.