Lélekkerekítők

Érkezők

A cikk a Családinet.hu portálon jelent meg 2017. 01. 24-én

Hétfő van. Budapesten a délelőtt folyamán ÉRKEZNEK Angyalföldre a kis tündéreim az anyukáikkal. Pár, a kisgyermeke felé biztonságot és gyöngédséget mutató apuka is betér hozzánk. A családokkal meghitten és jó kedvben éneklünk, mondókázunk, a tenyerek összeérnek, a mosolyok útrakelnek, egy kis piros-kék sipkás manó tükröt mutat nekünk. Emlékezni fognak egymásra, ha már valamelyikőjük nem lesz.
A halálra mindig az élet a válasz.
Tragikus baleset esetén a kérdések helyett válaszokat keresek.

Szombaton útrakelt a kisebbik fiam élete első nem családi síelésére. Felszállt a gimnáziumi sítúra buszára és MEGÉRKEZTEK Ausztriába, ahogy arról egy osztálytárs szülőtől értesültem. Megbeszéltük, hogy a hét közepén egyszer majd felhív, hogy egy kicsit meséljen. Nem szoktam kérni a megérkező sms-t, mert számomra az a természetes, hogy miután kilépünk az ajtón, előbb-utóbb MEGÉRKEZÜNK oda, ahova elindultunk és ott legyünk jelen, ahol épp lennünk kell. A telefon arra van nálunk, hogy jelezzen, ha segítségre van szüksége.
Azon sem csodálkozom, ha nem fog hívni, mert elfelejti, vagy, mert nem találja a fekete érintőképenyőt. Össze vagyunk kötözve így is.
Érzem, ahogy szárnyall a hegyen, a deszkája fénysebességgel szórja el az útjából a fehér hópelyheket és felégeti a legvastagabb jégpáncélt is. Elegánsan farol. Ritkán, de akkor hatalmasakat esik. A bukósisakban bízunk. Tudjuk, ha valamije eltörne, meggyógyul, mint amikor egyszer szerencsétlenül ugrott ki egy hintából.
A szemüvege bepárásodva, a zsebkendőit már biztos elhagyta a zsebéből, a pénztárcáját pedig nagyra kerekedett vidám szemekkel és megkönnyebbülős sóhajjal megtalálta a hóban anélkül, hogy észrevette volna, hogy elhagyta egyáltalán. Apró örömök.
Amikor épp nem szlalomozva repeszt, akkor enyhén lógó végtagokkal üldögél, a haját oldalra sepregeti a szeméből, beszél, mesél, hallgatja a számára fontos társait és próbál frappánsan rájuk rímelni. Nevetgélnek.

A Nagyfiam az egyetem elkezdésével önállósította magát, de hétfő-szerda az "itthoni" ebéd napja. Rátelefonálok hát:

"...Nem baj, ha csak egy ravioli lesz az ebéd, mert az öcséd úgyis siel, nekem pedig csúsznak a saját magamnak leosztott határidőim, tudom, hogy te nem igazán szereted, csak a húgod, azért benyammogod, vagy a négynapos nokedli köretből készítsek neked egy friss tojásos nokedlit, mire jössz? Nem, nem akarlak megmérgezni, megkóstoltam még jó." - hadarom.
"Nekem ma mindegy, mert épp Brüsszelben vagyok, említettem korábban, hogy egy vállalkozás okán majd megyek. Most van a majd." - háttérből egy társ kuncog.
"Hú, lemaradtam. Mázlista vagy, tudod, hogy imádok repülni. Vigyázz magadra, érezd jól magad! Melyik napon ÉRKEZEL?..."

Kettesben ebédelünk a Lányommal. Az egyik élő angyalkámmal, aki 17 évvel ezelőtt ÉRKEZETT közénk. Bámulja sokat a holdat és néha útjelzőként, vagy visszapillantóként villant egyet. Olyankor mindig igaza van, seperc alatt letükröz, a legkegyetlenebb pillanatokban. A legfontosabb pillanatokban.

Szombaton egy másik gimnáziumi busz is elindult. Tizenhatan nem a hegyre ÉRKEZTEK, hanem annál sokkal magasabbra szálltak, sajnos olyan magasságokba, ahol már többé nem láthatják őket a szüleik és szeretteik. Talán nevetgélés, beszélgetés közben érte őket a hirtelen támadt tűz. Elégtek Veronánál. Meghaltak. Nincsenek többé.

A szüleik, testvéreik torkán nem csúszik le egy falat sem. Kő van a torkukban, a mellkasukban. Kő a fejükön, és a lábujjuk hegyén. Minden cipő szorít, a hótaposó is hasznavehetetlen.
A szerencsésebbek megengedik maguknak, hogy sírjanak, üvöltsenek, vízparton köveket hajítsanak öléserősségű lendülettel, káromkodjanak, énekeljenek, kicsit kiszaladjanak a világból árkon-bokron át, vagy meredt csendben kifeküdhessenek egy erdőben.
A szerencsésebbekhez becsönget a szomszéd, hogy mit segíthet, és összeölelkeznek, és együtt sírnak.
A szerencsésebbek imádkoznak, meditálnak, keresik és CSAKAZÉRTIS visszakövetelik a belső békét.
A szerencsésebbek nem hibáztatják magukat, és valahogy mégiscsak ki tudnak kapcsolódni egy idő után. Meg tudnak nyugodni. Kibeszélik, kizenélik, kiírják, kitáncolják, kifutják magukból a rettenetet és a kőhegyeket kirúgják magukból, minden egyes szilánkot kisepernek.

Az első sokkos időszak után a négylépcsős gyászfolyamat egyik kapujában megköszönik majd és felidézik a legszebb pillanatokat, a sok-sok örömteli és áldott pillanatot, percet, órát, napot, hetet, évet, évtizedet, ami jutott.
"Vendégek voltak a háznál." ÉRKEZTEK és távoztak. Az élet velejárója a halál, bármikor bárkire rátalál. Az, hogy valaki kiteljesedett, elégedett életet élt-e nem az élethosszon, nem az egészségen, nem a külsőségeken, nem az anyagiakon, nem a földrajzi számon múlik, hanem a kapcsolódásokon, és a hozzáálláson. Van aki 86 évig él, de egy fabatkát sem ér az élete, van aki 16-ot, de egy egész 96 évnyi élet benne lehet sok-sok szeretettel, áradással, célokkal, megvalósult álmokkal, tanulságos kudarcokkal, közös élményekkel.

A napok ajándékok, azokkal kell jól élnünk és örülni, pont annyinak, amennyi jutott. Fölöslegesek a "volnák" hada.
Van olyan szülő, aki pár hónaposan, pár évesen veszíti el a gyermekét, minden viszonylagos, hogy mi a sok, mi a kevés.

Hozzunk jó döntéseket! Ismerjük fel a testi-lelki határainkat minden egyes helyzetben! Bízzunk és legyünk hálásak!

Ettől persze a tragédia még tragédia marad, és el sem tudjuk képzelni, hogy mit éreznek a most gyászolók. Milyen nehéz lesz elfogadni azt, hogy a történteket nem tudják meg nem történtté tenni. Milyen nehéz lesz, ha bárki útrakel mostantól a családból csak annyit mondani:" Vigyázz magadra! érezd jól magad! Szeretünk!"

Amit tehetünk, mi akiknek a gyerekei biztonságban hazatérnek ma és holnap. :
álljunk fel és köszöntsük őket az ajtóban! Az asztalnál pedig "Meséljünk úgy, hogy érdekelje és hallgassuk úgy, hogy elmesélje!"

Kevés vigasz ugyan, de a buszokon ülő gyerekek egyszer már mind MEGÉRKEZTEK. Életet kaptak. Egy esélyt a boldogságra. A boldogság jó döntések sora. De van, amiről nem mi döntünk.

Vannak, akik sose ÉRKEZNEK meg a földre, pedig szeretnének. Van, akit nagyon várnak és mégse érkezik meg soha, van aki nagyon szeretne jönni, de nem tud, vagy nem engedik.
Amikor a lét helyett csak egy súlyos kő marad legbelül, amit még a vízbe se lehet hajítani, mert annyira belülre nem ér el a karunk.
Együtt élni a Felhőnjárókkal.
Ők a felhők felett különös, sohasem látott hópihék, akik nehéz kövekként mégis letükröződnek az emberben.

Akárhogyis, de örülnünk kell még a gyászban is, hogy egyáltalán velük lehettünk. Az ÉRKEZŐKKEL. A TÁVOZÓKBÓL csillag lesz. Csillag, mely a tudomány mai állása szerint talán mosolyporból áll. Az emlékekben pedig biztosan örökké élnek.

Eddigi látogatók

1118375

Copyright © 2009-2017 Kerekítő
Ölbeli játékok és mondókák - Baba-mama foglalkozás.
Minden jog fenntartva.