Az ölbeli játékok mozgással kísért rövid szövegek, melyben a szöveg és a kísérő mozdulatkincs szoros egységet alkot. A testközelség és érintés alapvető velejárója ezeknek a játékoknak, melyeknek sok fajtája van: lovagoltatók, tenyeresdik, arccirógatók, hintáztatók, lógázók, dögönyözők, csiklandozók …
Fontos, hogy megkülönböztessük őket azoktól az elsősorban óvodásoknak kitalált, de manapság már picik körében is terjesztett mondókáktól, énekektől, melyeket mutogatással kísérünk, de nem jellemző rájuk sem a rövidség, sem a testközelség és a mutogatás sokszor kifinomult mozgáskoordinációt feltételez, és nem a játszó felnőtt mozgatja, hajdilgálja nagy természetességgel a gyermeket, hanem csak mutatja és a gyermek később önállóan adja ezeket vissza (tehát a kicsinek játsza el de nem a kicsivel!). A gyermekek ezeket is kedvelik, sokan óvodás kor előtt is képesek ezek visszaadására, és pedagógiailag igaz az, hogy minél több csatornán adunk át egy mondókát, annál könnyebb megjegyezni és értelmezni a kisgyermeknek, de az első három évben szerencsésebb, ha a fő játékforma, az “igazi" ölbeli játékok, melyek évszázadok óta csiszolódtak, vagy akár ma is keletkeznek. Nem véletlen , hogy ezek szoros testkontaktust feltételeznek, nem véletlen, hogy rövidek, és nagymozgáson alapulnak, a finommozgásokat pedig az anyuka a gyermek tenyerében (pl borsó főzésnél köröz a tenyerében) vagy rajta mutatja, érintgeti, míg pl. egy „Így ketyeg az óra” mutogatós mondókában a levegőben jár az ember ujja, nem érintgetik közben egymást, ugyanígy a „találtam egy falevelet gesztenyefa levelét” és hasonlók).

Ezeknek a verseknek, mondókáknak az elsajátítása ráér óvodás korban, nem kell elébe mennünk, némelyiknek művészi értéke is megkérdőjelezhető, illetve sokszor nem igazodnak az életkori sajátosságokhoz (pl.:hangterjedelmük miatt hamisan tudják énekelni az apróságok) és az anyanyelv sajátosságaihoz sem. Megfigyelésem, hogy ezekben kevesebb a nyelvi humor, nincs bennük az ölbeli játékok többségére jellemző fokozódó feszültség, mely a végén feloldással , csattanóval jár. Mint oly sok mindenben hajlamosak vagyunk ezt is siettetni, hiszen olyan édes kis produkció, ahogy mutogatja a gyermek. Természetesen nem ártunk ezekkel, de megfontolandó, hogy nem érdemes-e az első életévekben inkább több ölbeli játékot játszani a kicsikkel, melyeknek letisztult szövege, és mozdulatkincse van és a művészeti és érzelmi nevelés csírái is egyben.
Hiszen ”A néphagyomány a zenét a szöveg és dallam tökéletes egységében tárja a beszélni tanuló gyermek elé.” (írja Kodály Zoltán tanítványa, Forrai Katalin-Ének a Bölcsődében című művében).

A „mutogatós mondókákat megkülönböztethetjük azoktól az énekektől, melyeket kísérhetünk kifejező mozdulatokkal. Például a Süss fel nap, a Badacsonyi szőlőhegyen, vagy az Éliás Tóbiás énekek elmutogatása megint más kérdés. Ez a kicsik számára érdekessé teheti az ének hallgatását, megértését de elvonhatja a figyelmet a zenei elemekről, a dal hangulatáról, hatásáról, ezért ezeket olykor használhatjuk, de törekedjünk rá, hogy megmaradjon az egyensúly a zenei hatás és más impulzusok, kísérő mozgások között. Ez annyit jelent, hogy a gyermekdalokat általában ne kísérjük mutogatással, hadd hasson a zene, a dal önmagában, de néha színesítésként eljátszhatóak. A gyermekekre ösztönösen is hat a dal, adott esetben maguktól táncra perdülnek, forognak rá, ebben lehetünk partnerek, ha mi mutogatunk azzal talán még gátoljuk is azt, hogy maguktól megélhessék a dal számukra hordozott üzenetét. Ne felejtsük el, hogy óvodáskorra a gyermekek mind megértik, a dalokat, kezdetben inkább az a fontos, hogy érezzék, nem az, hogy értsék. Ez már pici kortól megtörténik és a gyakori kísérő mozgások elterelhetik a figyelmet a valódi megérzéstől, annak ellenére, hogy látszólag jobban leköti őket. Az első három évben nem cél a gyermekek figyelmének lekötése, hátukon is fül van, észrevétlen is rengeteg minden beépül, elég ha körbevesszük őket zenei ingerekkel, és felkínáljuk a lehetőséget az önfeledt játékra, ölben lovaglásra, huncutkodásra.

Nagymamáink ösztönösen tudták, hogy az első életévekben az ölben töltött idő jár a gyermekeknek. Akinek az első időkben nincs kielégítve testi-lelki igénye, hiányérzettel nő fel, sokszor maga sem tudja megmondani, hogy mi hiányzik boldogulásához. Ez a fajta kielégítetlenség később már nehezen pótolható. Csak az tud ölelést adni és kapni aki kiskorában megélhette a testi-lelki egymásra hangolódás csodáját. (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában című könyvében részletesen ír erről).

Kovács Judit, drámapedagógus