Farkas Veronika és Szabadi Melinda pápai és pápakovácsi Kerekítő foglalkozásvezetőink összeállítása:

Szűz Mária Jézus születése után 40 nappal bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Az előírt áldozat felajánlásakor jelenlévő agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságának nevezte. Innen ered agyertyaszentelés szokása. (12. századtól)
Szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. A sublótban, ládafiában tartották, szalaggal átkötve a falra helyezték. Keresztelésig az újszülött mellett tartották, hogy a pogánykát ki ne cseréljék a gonosz szellemek. Amikor a fiatal anya először ment a templomba avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében.
Gyertyát égettek súlyos beteg és a halott mellett is. Mindenszentek és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor szintén meggyújtották. Vihar, villámlás jégeső alkalmával is szentelt gyertyát kellett gyújtani.
A nyugati liturgiában Szűz Mária tisztulására emlékeznek ezen a napon, míg a görög liturgiában a találkozás ünnepének tartják. (Ekkor találkozott Krisztus az emberiséggel)
Az ókori Rómában tavaszkezdő nap volt, fáklyás engesztelő körmenetet tartottak, amelyben a pogány rómaiak körbejárták a város bálvány szobrait. Ennek keresztény változata a gyertyás körmenet.

Szintén általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz. Ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy és még negyven napig tart a hideg. Általában úgy vélik, ha február másodikán jó az idő, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben Mura vidékén úgy tartották:

Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél
Nem tart sokáig a tél.

Néhány versike az időjárással kapcsolatban:

Ha gyertyaszentelőkor énekel a pacsirta,
Utána még sokáig fog hallgatni.

Ameddig besüt a nap gyertyaszentelőkor a pitvar ajtón,
Addig fog még a hó beesni.

Ágota még szorítja, de Dorottya majd tágítja.

Egy kimondottan népi mondóka gyertyaszentelővel kapcsolatban:

Gyertyaszentelő melege,
Sok hó a jégnek előjele.
Gyertyaszentelő hidege,
Kora tavasznak előhírnöke.

Hogy a medve kijön e a barlangjából, pálfordulás napjához (január 25-én) köthető, amely szokás Erdélyből ered. Onnan továbbvezet Jókai Mórhoz, aki Az új földesúr c. regényében eképpen ír:

„Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”

A medve télvégi időjósló voltáról alkotott hiedelmünk Jókai Mórtól származik. A kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a hiedelemből, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy „ha gyertyaszentelőkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél”. Tehát őseink is a tavaszt várták, s azt kívánták, legyen e napon csikorgó hideg, s legyen vége a télnek minél előbb! Hiszen eleink féltek a téltől, nem bővelkedtek sem élelemben, sem tüzifában.
Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek jövendölése nem a tavaszt, hanem az elkövetkezendő telet jósolta meg.

Dirmeg, dörmög a medve,
nincsen neki jó kedve.
Alhatnék, mert hideg van,
jobb most bent a barlangban.

Szegény medvét megfogták,
táncolni tanították.
De kedvetlen a táncra,
zireg, zörög a lánca! (népköltés)

Farkas Veronika
Szabadi Melinda

Forrás:
Tátrai Zsuzsanna- Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások